Márió Nemes Z.

 

Futó dolgok

 

Mennyire gyűlölöm ezt a gödörben gazdag vidéket.

Fáraszt a halak pusztulása,

melyeket akár szaporíthatnék is.

El kell mennem a kombinátba, hogy bejelentsem a

halakat, de inkább sírok, hogy ne maradjak

egyedül a bazaltmezőn.

 

Téged is anya szült, de én vagyok az igazi fia,

nincs jogod elhagyni, miközben a kőzetek mélyén

egy nagy hang csúfolva gyarapszik.

 

Kezedben olvadt szemgolyót tartasz.

(A halaknak van szeme?) Már nevetek,

mert enyém a rokonság, amit a

tagolatlan vizek teremnek.

 

A gödör alján hullámzó pikkely vagyok.

 

Lemászom a gödörbe és futó dolgokkal

mosom magam, miközben az öl

egyre zajong. És már abba sem hagyja,

mert ami hallható akar lenni,

az hallható.

 

 

Coisas fugazes

 

Odeio tanto esta região rica em buracos.

Cansa-me a morte dos peixes

que eu até poderia procriar.

Tenho que ir ao complexo agroindustrial para declarar

os peixes, mas em vez disso, choro para não ficar

só no campo de basalto.

 

Tua mãe também te pariu, mas sou eu o filho verdadeiro dela,

não tens direito de me abandonar, enquanto no fundo das rochas

uma grande voz ecoa zombando.

 

Seguras o globo ocular derretido nas mãos.

(Será que os peixes têm olhos?) Már estou rindo,

porque é meu o parentesco que as águas

inarticuladas fabricam.

 

Sou a escama que ondula no fundo do buraco.

 

Desço no buraco e lavo-me com

coisas fúteis, enquanto o colo

continua produzindo barulho. E nem vai parar,

porque o que quer ser ouvido,

pode ser ouvido

 

 

Majomkirály

 

Még mindig magam előtt látom a hullafehér idegent, ahogy madárhangon rikácsolva tetveket keres sáros ha­jában. Gyerek voltam, amikor megérkezett a faluba, egy orangutánt hurcolt magával aranyláncon, akinek Nagy­mamát, a vulkánt mutogatta. Maláriás volt éppen, és úgy távozott fenekén a vér, ahogy Nagymamából is kitör a harag húszévenként. Az idegen hetekig forgolódott lázasan, a sivatagról beszélt, és a falu asszonyai mézet csepegtettek orrlyukaiba, hogy erőre kapjon. Emlék­szem, a majom megvadult a vér és az ürülék szagától, nekünk, gyerekeknek kellett lenyilaznunk, nehogy át­harapja a csecsemők torkát. Amikor az idegen jobban lett, megsiratta a majmát, mi táncoltunk és énekeltünk neki, mert attól féltünk, hogy bánatában beleveti ma­gát Nagymama szájába. Végül megbékélt, elkezdett gint vedelni, és arról beszélt sipító, magas hangon, hogy a dzsungelben ő volt a majmok királya, a halott orangután pedig a gyermeke, akit Jean-Lucnek keresztelt el az Úr színe előtt. A falu lányai mind megkívánták az idegen majomkirályt, de ő csak akkor fogadta őket pálmafá­ból tákolt kunyhójában, ha előtte állati szőröket aggat­tak magukra. Az ilyen éjszakákon egészen a vízpartig hallatszott fülsértő éneke, melyet egy messzi városról, Babilonról költött. A falu befogadta az idegent, hiszen távoli szigetekről is eljöttek a halászok, hogy megpil­lanthassák síri arcát, amint majomasszonyai társaságá­ban kagylókat rág. Talán ezek voltak a legszebb éveink. Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. A majomkirály meghallotta a halak kórusát, és nem akart többé velünk maradni, mert jobban vonzotta a korall és a pikkely. Kunyhóját felgyújtotta, asszonyait a dzsungelbe üldözte, aranyláncával megfenyeget­te Nagymamát, végül lesétált a vízpartra, és beszédet intézett az óceánhoz. Hallak, Leviatán, mondta, majd begyalogolt a hullámok közé. Sokáig néztük, hátha újra felbukkan majd, de csak a piszkosfehér habokat láttuk, és Nagymama óvó árnyékát.

 

 

Rei Macaco

 

Continuo vendo aqui diante de mim o estrangeiro branco como um cadáver,

como ganido em voz de pássaros procurando piolhos nos cabelos lamacentos. Eu era uma criança quando ele chegou à aldeia arrastando um orangotango numa cadeia de ouro para quem mostrava Avó, o vulcão. Na altura tinha malária e o sangue saiu pelo rabo dele como a raiva expele da Avó de vinte em vinte anos. O estrangeiro durante semanas dava voltas e voltas febril na cama, falava sobre o deserto, e as mulheres da aldeia puseram pingos de mel nas narinas dele para que ganhasse forças. Lembro que o macaco enfureceu-se do cheiro do sangue e do excremento, e nós as crianças tivemos que matá-lo com flechas para ele não morder até aos ossos o pescoço dos bebês. Quando o estrangeiro ficou melhor chorou o seu macaco, dançámos e cantámos para ele, porque tínhamos medo que a sua tristeza se lançasse na boca da Avó. Por fim apazigou-se e começou a beber gin como uma esponja, e falou numa voz alta e aguda que na selva ele era o rei dos macacos e que o orangotango morto era o filho dele que ele batizou diante de Deus com o nome de Jean-Luc. Todas as meninas da aldeia desejaram o estrangeiro rei macaco mas ele só as recebia na sua cabana improvisada de palmeira se elas se cobrissem com peles de animais. Nestas noites ouvia-se até a orla o canto agudo e desafinado que ele compôs sobre a cidade distante, Babilônia. A aldeia acolheu finalmente o estrangeiro, e até de ilhas distantes vinham os pescadores para ver seu rosto sepulcral, enquanto na companhia de suas mulheres o macaco mastigava conchas. Talvez tenham sido esses os nossos mais belos anos. Daí, de um momento para o outro tudo mudou. O rei dos macacos ouviu o coro dos peixes e não quis ficar mais conosco, porque sentiu-se muito mais atraído pelos corais e pelas escamas. Queimou a sua cabana, afugentou as suas mulheres para a selva, ameaçou com sua cadeia de ouro a Avó, desceu à orla e dirigiu um discurso ao oceano. Estou ouvindo-te Leviatã, disse e entrou nas ondas. Durante muito tempo olhamos para o mar talvez ele aparecesse, mas só víamos as espumas encardidas e sujas e a sombra protetora da Avó.

  • w-facebook
  • Twitter Clean
  • w-flickr